Volt egyszer egy nő, kiben oly' sokat hittem.
Volt egyszer egy érzés, mi most már nincsen.
Szenvedés és szenvedély, érzéki mámor.
Nyíl sebezte szívem, egy harcos volt az, Ámor.
Sebem nem fájt addig, míg volt ő én mellettem,
hirtelen ő elment, s dőlni kezdett vérem.
Térdre rogytam s éreztem, itt a vég, hát ez lett.
De tudtam belül, felállok, s ez lesz majd a kezdet.
Végzetemben lepörgött mindeddigi életem,
öröm volt csak előttem, nem értettem, mit tetttem.
Fekszem vérben, porban, egy távoli helyen.
Látom magam felülről, nincs valami rendben.
Ájult vagyok, mégis tudom, létezem, hisz élek,
nincsen már mi tartana, messze száll a lélek.
Messze van a lelkem, elhagyja a testem,
nem hagyja őt szenvedni, tudja így lesz rendben.
Ájultan és koszosan, ébredtem egy úton,
Ámor nyila sehol, nehézkesen kúszom.
Fellálok, és tovább megyek, egy végtelen nagy úton,
nincs értelme visszanézni, nem segít a múlton.
Alkonyat van, szürkeség, sivár puszta messze,
lélegzek, de nem ugyan az, nem tudom, hosz lesz-e..
..lesz-e újabb szívverés, bizonytalan lépek,
egyre messzebb kerülnek, a visszamaradt képek.
